Jusztus Józsefné: Gyertyák

Csend van! Csak a szél zúgása hallik, ahogy hordja a havat. Cudar idő van, de most van az ideje. Inkább most, mint márciusban - mondták az öregjeink. Bent jó meleg van, duruzsol a kályhában a tűz. Vagy talán a kis gyertyafény melegít így, mely a fenyőfán lobog békésen?

Karácsony este van! Nézem a kis gyertyákat, és régi karácsonyok emlékei jönnek elő. Volt ilyen is, olyan is, de karácsonyfa mindig volt. Mindig került egy kis fenyőág, hogy az ünnep igazibb, szebb legyen. Ajándék is került alá, palavessző, radírgumi, irka. Nagy ritkán egy sál, zokni, amire éppen szükség volt. Hogy tudtunk örülni minden apróságnak! Persze nem mindig volt kegyes a Jézuska, - biztos meg volt rá az oka! Nálunk a karácsony mindig mozgalmas volt, mert István is, János is volt a családban, így volt nagy vendégjárás, köszöntgetés.  

Szokás volt még, hogy Karácsony másnapján körbe járták a gyerekek a falu házait és azt kántálták a konyhaasztalon körbe futva, hogy „Mustármagot jöttem kérni, tessék engem jól elverni"! Erre a háziasszony fakanállal, vagy egy edénnyel ütötte a gyerekeket, ezzel elűzve a téli gyermek betegségeket.

Aztán jött a II. Világháború, és egyszer már nem volt kit köszöntgetni. Ajándék helyett a megemlékezés gyertyáit gyújtottuk meg a karácsonyfa alatt a besötétített lakásban. Ha a közeli városokat bombázták, remegve, sírva szaladtunk a diófa alá ásott bunkerba. Vittük a kis motyónkat, vizet, kenyeret, zseblámpát. Meg az iskolatáskánkat, azt nem hagytuk el soha, gondolva, hogy még szükség lehet rá, ha nem rogy ránk a bunker. Akkor is égtek a gyertyák az égen, a Sztálin-gyertyák. Húsz-harminc kilométerre is látszott a fényük, de azok nem a szeretet fényei voltak, nem nekünk világítottak!

Édesapámat is behívták katonának, semmi hír nem jött tőle, nem tudtuk él-e, hal-e. Nem volt, aki fenyőfát szerezzen karácsonyra, pedig karácsonyfa nélkül nem ünnep az ünnep. Igaz, hogy rávaló sem volt, azt megoldotta édesanyám. Kisütött mézből szaloncukrot, sütött mézes pogácsát, diót, almát rakott az asztalra. Odaállította az oleander fát, amit a rossz mosófazékban felvett télire. (gyertyakészítés) Felöltöztettük a karácsonyfát, volt már hol énekelni a - mennyből az angyalt-, ha ugyan meghallotta a bombák robajától.  De nagyon lehet, hogyha hallotta is, nemigen mert lejönni közénk, hiszen ő sem tudta, mi vár itt rá. Öröm helyett nem akarta látni azt a sok keserűséget, bánatot, amit itt talált volna.  Hiszen ő sem tudott volna rajtunk segíteni.

Ahogy fogytak, pislogtak a gyertyák, úgy fogyott a mi pislogó reményünk is. Vajon hogyan érjük el a tavaszt és elérjük-é? De az élni akarás, az emberi akarat sok mindenre képes!  Úrrá lesz a nehézségeken, de leginkább saját magán, hogy ne csüggedjen.  Ne adja föl, tartson ki, hiszen van, aki számít rá valahol „idegenben”.

Fogy a kis gyertya, elhomályosult szemmel nézem!  Azokra gondolok, akik jövőre már nem gyújthatják meg, hanem értük, helyettük más valaki gyújtja meg a szeretet, az emlékezés lángját.

Pislogó gyertyácskák, kérlek benneteket, tartsátok és világosítsátok meg az emberiség szívében a

Hit, Remény, és Szeretet lángját örök időkig!!!!!!!!!!!!!