A Sixtus-kápolna Özönvíz freskója

Ferenc pápa halálával egyre többször kerül majd szóba a Sixtus kápolna, a pápai konklávék [alkalmi intézmény, melynek feladata a mindenkori új pápa megválasztása] helyszíne. Először 1492-ben volt itt a konklávé, ám 1878 óta mindegyik konklávét itt tartják. Ez a mindenkori pápa magánkápolnája. Számos gyönyörű freskója ellenére elsősorban mennyezetfreskójáról világhírű.

Michelangelo remekműve, a világ egyik legismertebb alkotása és az 540 m²-es területével legnagyobb egybefüggő freskója. Egyedülálló tablója az Ószövetség szereplőinek és eseményeinek. Kilenc központi festményen örökíti meg Mózes első könyvének jeleneteit, köztük a freskó legismertebb részletét, az Ádám teremtését. Mit festett valójában Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetére az Özönvíz-freskóján? Valóban az Özönvíz okozta világvégét ábrázolta, vagy valami egészen mást?

A hivatalos álláspont szerint ezen a képen a bibliai Özönvizet festette meg Michelangelo. Mindenki elfogadja a hivatalos magyarázatot, mert ennek kellene látszani rajta. Ellenben ez Michelangelo kemény valláskritikája korának egyházáról.

Ez itt nem a világvége, nem a bűnös emberiséget a föld színéről eltörlő Özönvíz. Valami egészen más jelentése van az előtérben, a diadalmasan a szárazföldre érkező embercsoportnak.

Michelangelo ezzel megpróbált kaput nyitni az egyháznak a megújuláshoz, egy új világhoz, de a pápák meg a püspökök nem voltak hajlandók meglátni. És azóta sem akarnak beszélni róla.

Az a híres bárka, Noé bárkája egyáltalán nem hajónak tűnik, hanem egy épületnek, ami a vízen lebeg. Nem sziklára épült, mint Péter egyháza, hanem a semmi közepén, elveszetten sodródik a semmibe, eltávolodva az emberektől. Ez nem hajó, bárka, inkább csak egy templom, aminek hiányzik a torony a csúcsáról és nincs kapuja. Ez egy bezárkózó, rideg vallás jelképe.

Noé, aki elvileg a főszereplője a történetnek, csak egy szakállas kis alak, aki elkeseredetten integet az üres látóhatár felé a bárka ablakából, miközben alatta egymást gyilkolják a menekülők, de ő tudomást se vesz róluk. Ő lenne Noé a keresztény ember mintapéldánya, aki egyedül lenne méltó a túlélésre egy elvetemült és gonosz világban? Akkor miért néz valahova a távolba, miközben a bárkája peremén emberek küzdenek a bebocsáttatásért?

Ha a bárka a katolikus egyház, akkor a csónak a kisebb, akkoriban formálódó protestáns egyházak jelképe lehet, amik Michelangelo szerint szintén egymással vitáznak, egymást ölik, és a nagy bárkával akarnak kapcsolatba kerülni. Michelangelo 1508 és 1512 között festette a mennyezet freskót, Luther pedig 1517-ben szögezte ki pontjait a wittenbergi templom kapujára. Michelangelo életében már megkezdődött a katolikus egyház megújításáért folyó küzdelem.

A kép jobb szélén emelkedik ki a vízből egy kopár szikla. Azon is szomorú emberek üldögélnek a sátor alatt, de ott már segítően nyújtják ki a társuk felé a kezüket. Egy öregember a halott fiát hozza ki a vízből. Ha őket jobban megnézzük, összevetve a freskósor többi képével, akkor elég érdekes dolgot fedezhetünk fel.

Az a halott fiú nagyon hasonlít az alvó Ádámhoz azon a részleten, ami elvileg Éva teremtéséről szól, az öregember arca pedig az előző képeken levő Teremtőhöz. Ez a régi szikla, amin már csak egy szakadt sátor áll, a zsidóság jelképe lehet.

A kép előterében, leghangsúlyosabb helyen, az elveszett, pusztulásra ítélt, bűnös emberek csoportja. Ám ezek az emberek egyáltalán nem látszanak kétségbeesettnek, halálraítéltnek, hanem életerősnek, elszántnak. Nők, férfiak és gyerekek csoportja. Ők azok, akik megmenekültek. Ők elértek egy biztonságos, új partra.

Michelangelo azt a lehetséges Új Világot ábrázolta, ahova nem a magába zárkózott, Noé-féle kirekesztő vallás hajója tud megérkezni, hanem a szabad emberek csoportja. Ez Michelangelo akkori, idealista elképzelése arról, hogy az emberiségnek van esélye elérni új partokat, és megvetni a lábát egy szebb, új világban, a régi egyházak vezetése nélkül. Ez egy új föld, nem egy bizonytalanul lebegő hajó a semmi közepén, nem egy kopár kis sziget, hanem a biztonságot nyújtó, nagy szárazföld, magasan a hullámzó víz fölött. A zsákot hozó ember jobb karja mögött látható egy érdekes arc, egy barna szakállas férfié, aki talán Michelangelo? Hátrafelé néz, a halott fiát tartó Teremtő felé. Innen kellene tehát tovább gondolni a történetet.

Tökéletes íve van az elrendezésnek. A víz felől haladva egyre értékesebb dolgokat cipelnek a megmenekült emberek. A leghátul haladó, piros köpenyes nő egy csirkecombot eszik. Előtte egy színesbőrű asszony a konyhaasztalt hozza, edényekkel. Előttük egy nagy zsákot cipelő alak, a sor legelején pedig egy anya a gyermekeivel. Mindenki azt hozza, ami számára a legfontosabb. Kissé rejtve, az asztalt tartó nő mellett egy apáca és egy pap arca látszik. Itt vannak ők is a megmenekültek között, talán hoznak egy új, egy tisztább hitet.

A csónakban és a sziklán felnőttek vannak, és csak itt, a megmenekültek között láthatók gyerekek is. Itt van a remény, itt van egyedül a jövő. A sor legelején pedig ott van a szent család. A részlet végképp ellentmond a képről mondott hivatalos magyarázatoknak. A megsemmisítésre szánt, bűnös emberiségnek, a pusztulást hozó Özönvíznek. A kép legszélén, ahol befejeződik a sor, egy szakállas férfi, egy szép arcú nő, egy csecsemő és egy szamár. Ha ezt a részt így kiemelnénk, és bárkit megkérdeznénk, hogy szerinte mit ábrázol, valószínűleg azt válaszolná, hogy ez József, Mária és a gyermek Jézus. Ez itt a Szent Család.

Mit keresne a Szent Család a bűnös emberiség csoportjában? Miért vannak itt, ha elvileg Noé bárkájában vannak csak azok, akik megmenekülhetnek?

Ez itt egy Új Világ, egy új Szent Családdal. Ez a Szent Család minden keresztényé, nem csak a csalhatatlannak mondott római katolikus egyházé.