Nyolcvanhat évig fogok élni. Két lányom mellé születik még egy fiúnk, továbbá hamarosan meggazdagodok, s még a nyáron teljesül a régi álmom, egy gyönyörű, hosszú utazásban lesz részem.
Mindezt Tiszavasvári főutcáján tudtam meg a minap egy szép, napfényes délelőtt. A dolog úgy kezdődött, hogy sétáltam, nézelődtem, s szembejött velem egy öreg cigány asszony. Bő, rózsamintás szoknya, színes fejkendő, a hátán meg akkora batyu, hogy alig fért el vele a járdán. Mintha csak valahonnan a gyermekkoromból lépett volna elő, amikor Eszti mama, a pályi telep matrónája rótta az otthoni utcákat.
Boldog mosollyal üdvözölt, ahogy a legkedvesebb unokáját szokta az ember. Ó, hogy maga milyen finom úriember, mondta, meg is érdemli azt a sok szépet, ami magára vár. Nyolcvanhat év, egy kisfiú, s a hosszú utazás... Persze ennél jóval több jót is jósolt, kicsit sokallni is kezdtem már ennyi szépséget.
De aztán elgondolkodtam, mégis csak igaz lehet mindez. Hiszen honnan tudna például a szép, hosszú utamról? Mert holnapután tényleg autóba szállók, s irány Rahó, Volóc, Kőrösmező..., a szépséges Kárpátalja.
Köszönöm mamókám, mosolyogtam rá boldogan, s indultam volna, ám ekkor szigorúvá vált a tekintete. Másnak kétszáz forintért jósolok, de magától elég lesz száz is. Hirtelen megütött a rideg, üzleti hang, de aztán elővettem a pénztárcát.
S fizettem. Hiszen ily bíztató jövőképet ki rajzol fel nekünk manapság? A koalíció? Az ellenzék? Vagy valamelyik parlamentbe törekvő ifjú párt...?
Bár volna ilyen program. Nem százat, de ezer forintot is szívesen adnék érte. Gondolom, lennénk jó páran...
Balogh Géza/ Kelet-Magyarország, 1993. június 17.
