Csontkápolna Solferinoban - egykori magyar fiúk koponyája néz vissza egykedvűen az emlékezőre

Tanulmányaim és tanulmányi útjaim során számos érdekes történetet olvastam, vagy számos érdekes történettel találkoztam. Most már túl a 70. évemen, szívesen emlékezek vissza ezekre, szívesen adom közre kedves olvasóimnak.

Egy nyáron Észak-Olaszországban, a Garda tó déli partjainál töltöttünk családommal néhány napot. Mint hadtörténész, a lombardiai olasz várnégyszög (Verona, Mantova Legnano, Peschiera) tanulmányozására érkeztem, de én most nem erről akarok beszámolni. Peschierától délre terül el egy kedves kisváros Solferino. A mai ember számára ez a városnév ma már nem jelent semmit. Az első világháború előtt Magyarország szerte fogalom volt Solferino.

Nagyon sok magyar család hozzátartozója esett el az 1859-ben Solferino és San Martino között vívott csatában. Aztán a két nagy világégés hatalmas embervesztesége elmosta az emléküket. Habsburg birodalomhoz tartozó észak-olasz tartományok elszakadási törekvéseit Franciaország és a szárd király támogatta. Ausztria 1859. április 19-én ultimátumban követelte a szárd haderő lefegyverzését, majd, hogy ennek nyomatékot adjon a 2. hadseregét fel is vonultatta az olasz harctérre. A hadsereg parancsnoka: Gyulay Ferenc táborszernagy volt. A harcoló erők állománya 150 000 főt tett ki. Az ellenfél részéről a francia fővezérletet maga III. Napóleon császár, míg a szárdokét Viktor Emánuel király látta el. A csapatok létszáma összesen 180 000 ember volt.

A szövetségesek felvonulását megkönnyítették a vasutak. Gyulay nem tudta a még magukban álló szárdokat megverni. A Pó felső folyása közelében, Milánótól nyugatra és délnyugatra, vívott ütközetek után az osztrák sereget visszavonta, hogy az időközben ott gyülekező 1. osztrák hadsereggel egyesüljön. A fővezérséget maga Ferenc József császár vette át.Minthogy mindkét fél megkezdte az előnyomulást, 1859. június 24-én találkozó harc bontakozott ki. Ezt nevezték később a 25 kilométeres arcvonal közepén fekvő Solferinoról, solferinói csatának. Az osztrákok 22 000, zömében magyar, a szövetségesek 18 000 katonát veszítettek. A megvert osztrák hadsereg Verona felé vonult vissza. Július 8-án megkötötték a fegyverszünetet Villafrancában, amelyet a zürichi béke követett. Nagy és gazdag terület szakadt le az osztrák császárság területéről és csatlakozott Szardíniához, hogy később megvalósulhasson az egységes Itália eszméje.

A hadjáratban részt vett és nagy veszteséget szenvedett magyar alakulatok szinte az egész királyi Magyarországot képviselték. Az egykori csatatéren a magyar katonák nyomait kutattam. A solferinoi „Risorgimento” múzeum bejáratán az olasz zászló mellett ott lengedezett a magyar is, annak emlékére, hogy az olasz egységért az olaszok mellett magyarok harcoltak a legtöbben. Az egykori csatatéren a tömegsírokat az 1920-as,-30-as években felszámolták és helyettük „ossáriumokat”, azaz csontkápolnákat építettek.

A feleségem bement a kis kápolnába, elmondani egy imát az elesettekért. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz és meglátta a koponyákat, megdöbbenve jött ki. Mi Magyarországon nem vagyunk hozzászokva a koponyák, lábszárcsontok diszítő formációjához, így bizony meglepődtünk a halál ilyenfajta művészetén. A kápolna falai mentén más nemzetek fiai mellett egykori magyar fiúk koponyája néz vissza egykedvűen az emlékezőre. Ma már kideríthetetlen, melyik csont kihez tartozott. A halálban eggyé váltak és katonás rendben várják a késői utódok tisztelgését. Nyugodjatok békében katonák.