Márti meséi - Hosszúláb

Egyszer régen, igen-igen régen, amikor még kicsi gyerek voltam, az egyik télen nagyon beteg lettem. Mikor elkezdett olvadni a hó, és a Nap melegebb sugarakkal simogatta a Földet, a doktorbácsi azt mondta a szüleimnek:

• - Nézzék….a kislány alapjában véve meggyógyult ugye….de nagyon vézna, a szeme karikás, a bőre sápadt…és ahhoz sincs ereje, hogy a párnáját felverje reggel. Így van-e Angyalom?

A kislány, vagyis én, nem mertem szólni, csak elbújtam anyukám szoknyája mögé, és apám erős kezét fogtam közben.

• - Az volna a javaslatom – folytatta a doktor -, hogy keressenek valami jó ismerőst, rokont, akiben megbíznak….vigyék a kicsit vidékre, a szabad levegőre, hátha ott megerősödik. Más ugye ott az élet….na, van-e valaki?

A szüleim csak néztek egymásra, aztán a doktorbácsi elment. Anyukám mosolygott, hogy milyen jó, hogy meggyógyultam, kérdezte, mit szeretnék enni, milyen játékhoz van kedvem ma….de nem voltam éhes, és játszani sem akartam, csak aludni.

Néhány nap múlva a szüleim érdeklődtek, volna-e kedvem kirándulni? Csilona mamához megyünk, a Kulcsocska tanyára. Volt kedvem, és a csomagok nagyságából sejtettem én, hogy nem lesz ez csak olyan villám látogatás…..

Csilona mama valamilyen rokonunk volt, azt nem tudom pontosan, hogyan, de azért hívtuk így, mert fiatal korában nagyon csinos volt, és Ilona volt a keresztneve. De a Csinos Ilona ugye hosszú…. Szóval elindultunk, mentünk, busszal is, vonattal is utaztunk, sok ideig. Én egy szép madaras könyvet kaptam az útra a szüleimtől, azt nézegettem, mert olvasni még nem tudtam. Megkérdeztem Anyukámtól, miért Kulcsocska a tanya neve…..anyukám azt mondta, hogy azért, mert olyan apró picike a ház, és az ajtaja is olyan kis méretű, hogy csakis egy kicsi kulcsocskát tudnak az ajtó zárba tenni, már ha valaki be akarná zárni azt, de Csilona mama nem szokta.

Amikor a vonatról leszálltunk a hosszú út után, egy hajlott hátú, barázdált arcú, kedves mosolyú idős néni várt bennünket. Fején sötét kendő, meleg szvetter védte a tavaszi levegő hűsétől, sok szoknyája előtt ragyogó fehér, hímzett köténye csalogatta oda minden leszálló tekintetét.

Összeölelkeztünk, aztán maga elé penderített, forgatott jobbra, balra, kis madárra hasonlított az arca, ahogy csücsörített szájával fejét egyik oldalról a másikra billentve vizsgálgatott a tekintetével. Majd megsimogatott, és azt mondta:

• - Jó lesz neked nálam, azt hiszem.

Az egyik táskánkat egy nagy takaróba bugyolálta, abból bagyut készített, és hátára vetve sietős léptekkel indult el a sínek mentén. Anyukám, Apukám is vitt még egy-egy táskát, nekem nem kellett vinnem semmit, egy idő után mégis nehéz volt követni az apró, de sietős lépteket.

Már nem emlékszem arra, mennyi ideig gyalogoltunk, csak azt tudom, már a tájat sem néztem, csak az utat a talpam alatt, mert nagyon nehéz volt a járás. Egy idő után elhagytuk a síneket, és hol jobbra, hol balra fordultunk az ösvényen.

Végül megérkeztünk egy kis, fákkal, bokrokkal övezett tisztásra, ahol tényleg, egy apró ház állt. A ház előtt rönkökből készült asztal, rönk padokkal, attól távolabb egy kútágas nyújtózkodott a magasba, a házikó előtt egy kis faépület, amiből egy kiskutya orra szuszogott kifelé. A ház mögött néhány szőlőkordon kanyargott, mellette frissen ásott földterület feküdt.

Csilona mama nem volt híve a sok beszédnek, éltes kora ellenére olyan gyorsan tett-vett, hogy alig bírtam szemmel követni. Hamarosan leterítette az asztalt, ennivalót hozott ki a házból, a kútból friss vizet húzott egy vödörbe, és invitált bennünket, hogy csak üljünk le, és együnk jó étvággyal.

Evés után ő szunnyadt egyet az ágyában, mi pedig örvendeztünk a finom, friss levegőnek, és a Nap melegének. Szüleimmel sétálgattunk a ház körül, figyeltük a vastag rügyeket a fákon, próbáltam felismerni néhány madarat, amik arra szálltak.

Mikor már minden szegletét megismertem a háznak és a kertnek, a szüleim megkérdezték, maradnék-e itt egy kicsit Csilona mamával. Pár hétről volna szó, hogy jó levegőn legyek, amit a doktor javasolt, hogy megerősödjek.

Hát így maradtam én Csilona mamával Kulcsocska tanyán. Szüleim hazautaztak, a csomagokat otthagyták nekünk, mi pedig lefeküdtünk vacsora után a kis ágyakra, a kisházban.

Reggel arra ébredtem, hogy a süt a nap, a madarak csicseregnek, és egyedül vagyok a házban. Korábban ez nem fordult elő, így aztán igazán megijedtem, és mezítláb szaladtam ki a házból, a mama nevét kiáltozva. Egyszer csak előballagott, kezében ásó, szoknyája előtt egy fekete kötény, lábán egy rissz-rossz régi cipő. Mosolyogva örvendezett nekem, milyen jó, hogy felébredtem, már nagyon vár, egyedül sok a munka….

• - De Csilona Mama! Hol van a reggeli?
• - Reggeli Aranyom? Lesz az is, hamarosan! Csak gyere-gyere, segíts kicsit!

Mama ásott, én a gereblyét huzigáltam utána, mert az magában olyan nehéz volt, hogy alig bírtam mozgatni, föld nélkül is. Nekem örökkévalóságnak tűnt, mire megálltunk. Akkor a Mama elővarázsolt valahonnan egy szép fehér konyharuhát, benne cipó volt, és mellette egy kis, cserépedényben tej. Régen ettem annyit, mint akkor reggel. És nagyon finom volt!

Mire a Nap melegen sütött, már bent voltunk a házban. Mama elmondta, hogy délután szétdobáljuk a venyigét az udvar végében. Venyigének mondta a februárban lemetszett szőlővesszőket, de hogy miért kell szétszórni, azt nem tudtam.

És akkor Csilona Mama mesélni kezdett:

• - Tudod Aranyom, régóta lakom itt, és egy ideje egyedül élek. De minden tavasszal reménykedem benne, hogy Hosszúláb visszajön, és újra fészket épít mellettem. Ezért minden tavasszal szétszóróm a venyigéket, hogy legyen miből építeni. Aztán, ha mégsem jön, a venyigéket összeszedem. Régebben a fák között rakott egy hatalmas fészket, jó széleset, hogy a fiókáinak bőven legyen hol biztonságosan felnevelkedni, de már évek óta nem látogatott meg……Pedig már a szomszéd tanyán lakó sógort is megkértem, készítsen nekem egy nagy kereket a magaslatra, hátha úgy szívesebben rakná meg a fészket Hosszúláb, hiszen a régi darabjait elhordák a többi madarak…..de eddig nem jött….talán az idén ….- mondta a Mama, és egészen könnyes lett a szeme.

Odavittem neki a könyvemet, hogy megvigasztaljam, és kértem, mutassa meg, benne van-e Hosszúláb? Nagy örömmel mutatta nekem, hogy igen, ott van!

• - Hosszúláb valójában egy gólya, ami majdnem akkora, mint Te most….de ha kiterjeszti a szárnyát, akkor hatalmas. Hosszú, piros csőre, hosszú piros lábai vannak, tollazata főként fehér, de evezőtollai vége fekete színű. Minden félét megszik, a gilisztát és a pockot is, kígyót, siklót… na de, ne pihengessünk, mert akkor nem lesz kész az ágyás! – mondta, becsukva a kis könyvemet.

Egész nap dolgoztunk. Emlékszem, mennyire sajgott a kezem a gereblyétől, és milyen nagyon szerettem volna lefeküdni aludni. De tetszett nekem az a ritmus, ahogy a Mama a földet ásta, és megforgatta, élveztem, ahogy a puha földhányás ágyássá rendeződik, és nagyon jókat beszélgettünk a munka közben, mert Csilona Mama minden csúszómászót ismert, minden bogárkát és madarat, tudta, melyik hol lakik, ismerte a nevüket és még azt is tudta, melyik bokor mellett álljak meg moccanatlan, ha szeretnék megpillantani egy barázdabillegetőt.

Gyakorlatilag a napok így teltek el. Nem történt semmi különös, én mégis minden percét élveztem. Mígnem egyszer reggel nem én ébredtem a napsütésre magamtól, hanem Csilona Mama izgatott hangjára, aki megrázta a vállamat és hívott, nézzem meg a régen várt vendéget.

Valóban….az udvar hátsó részén, ahol a venyigéket már régebben szétszórtuk, maga Hosszúláb lépdelt, akár egy frakkba öltözött uraság. Időnként megállt, lazított a tollán egyet, majd megigazította a földön az egyik kis vesszőt, csőrébe fogta, és egy rúgással már fent is repült a tiszta égen! Izgatottan figyeltük, merre köröz a levegőben, majd láttuk, hogy nincs túl messze az a hely, ahol eltűnt a szemünk elől.

Ettől kezdve Hosszúláb lépett elő Csilona Mama fontossági sorrendjében. Van-e neki elég anyag a fészekhez? És a venyigék mellé hordott mindent, amiből azt képzelte, lehet fészket építeni. Még az ócska kötényéből is csíkokat hasított, remélve, hogy a tojások alá jó lesz.

Én már nagyon szerettem volna látni, ahogy Hosszúláb a fészkét építi. Nem tudtam elképzelni sem, mekkora fészek kellhet egy ilyen nagy madárnak. De Csilona Mama nem engedett bóklászni, mert azt mondta, türelmesen ki kell várni, hogy itthon érezze magát Hosszúláb.

Aztán az a nap is eljött! Mikor Mama felkelt a déli pihenéséből, elindultunk, kézen fogva a fák felé. Mama kis kosarat hozott magával, lassan, csendesen sétáltunk előre, vigyázva, ne keltsünk nagy zajt. Egyszer csak megláttuk az égen a hatalmas madarat, amint éppen lefelé ereszkedik, csőrében valamivel. Tekintetünkkel követtük, majd sietve mentünk a közelébe. A fák takarásában állt egy régi ház, amit nem lakott már senki, annak tetején ékeskedett egy hatalmas fészek. Mi a Mamával a fák tövénél leheveredtünk, a kis kosárból előkerült a ma sütött pogácsa és egy kis víz. Miközben majszoltuk az ennivalót, Mama elmesélte, hogy a gólyák messziről jönnek ide, azért, hogy itt költsék ki és neveljék fel a fiókáikat. Afrikából jönnek, többen is egyszerre. Általában március közepén érkezik az első gólya, és augusztus végén már a fiókák is követik szüleiket a nagy útra, vissza Afrikába. Vannak, akik a párjukkal együtt érkeznek, de van, aki minden évben másik párral kezd fészeképítésbe, vagy a régi javításába. Amikor a fészek készen áll, és olyan nagy, hogy én is elférnék benne kinyújtott kézzel is, a tojást lerakják, és attól kezdve valamelyikük mindig őrzi a tojásokat, majd később a fiókákat az időjárás viszontagságai ellen. Ez idő alatt a párja látja el a fészkelőt élelemmel.

Emlékszem, számat is tátva hagytam a nagy figyelésben….nagyon tetszett nekem Hosszúláb, ahogyan a hosszú csőrével átadta párjának az ennivalót, majd ismét szárnyat bontott, és ment tovább.

• - Tudtad, hogy a gólyamadár a csőrében innivalót is tud hozni a szomjas kis fiókáknak? És ha esik az eső, nagy szárnyaival betakarja őket, hogy ne ázzanak? Eső után pedig ismét minden félét hord a fészekbe így itatja fel a vizet, hogy a fiókák szárazon maradjanak! Tudtad?
• - Nem Mama, nem tudtam, de mikor lesznek fiókák?
• - Hát, erre nagyjából egy hónapot kell várni. De most már menjünk mi is haza. – mondta Mama, és elindultunk.

Az elkövetkezendő napokban már pontosan tudtam, mit és hogyan tudok segíteni Mamának, Megtanultam úgy gereblyézni, hogy a gereblye azt csinálta, amit én akarok, tudtam ültetni, a kis palántákat locsolni. Tisztára tudtam söpörni a házat, és az én feladatom volt reggeli után a kutyának is enni adni, az edényeket eltörölgetni, és a helyére rakni. A párnákat kivittem szellőztetni, az ágyakat bevetettem, az ebédhez a hozzávalókat a Mama utasításai alapján előkészítettem. Bár mit főzött, úgy ettem, mintha olyan finomat sose ettem volna. Néha elsétáltunk a nem túl közeli faluba, ott is a boltba. Mama ilyenkor erre szánta az egész napot, ennivalót is vittünk, és vettünk is, oda-, és vissza is beszélgettünk, vagy kérdezgettem, és ő válaszolt. Kellemesen teltek ezek a vásárlós napok. A Mama ismerősei érdeklődtek, hogy én vagyok-e a városi pulya, Mama pedig mindenkinek eldicsekedett velem, hogy milyen jó kislány vagyok, és hogy mindenben számíthat rám. És én nagyon boldog voltam!

Iskolába még nem jártam, írni nem tudtam, de Csilona Mama mindig mondogatta, hogy a szüleim örülnének, ha levelet kapnának tőlem, így aztán adott papírt, és színes ceruzákat, én pedig lerajzoltam az élményeimet: a kertet, a fészket, a gólyát, a kutyát, és még magát Csilona Mamát is. Ezeket a leveleket vásárláskor adtuk postára.

Az egyik gólyalesős napon – mert ez rendszeres délutáni foglalatosságunk lett-, láttuk a nagy mozgolódást a fészekben. A két gólya többször is hangosan kelepelt, így adta tudtára a világnak, hogy megérkezett az egyik utód, vagy az újabb. Ugyanis a gólya fiókák több nap különbséggel bújnak ki a tojásból, kettő, négy vagy akár hat is. Mi még nem tudtuk, mennyien lesznek, erre újabb egy hónapot kell várni, mire felállnak a fiókák, és kilátszanak a fészekből. Örömmel bandukoltunk haza, és elújságoltuk Kutyának, hogy új lakói vannak a fészeknek.

Az egyik boltba menős napon, amikor a postán is feladtam a szokásos levelemet, a postásnéni mondta, hogy: - Alighanem Aranyom, ez a Te leveled! – és átadott nekem egy rózsaszín borítékot, kék betűkkel írva. Illedelmesen megköszöntem, és szaladtam ki a Mamához, aki elolvasta, hogy bizony, ez a mi levelünk. Annyira izgatott voltam, hogy rögtön kibontottuk, és olvasni kezdtük. Kiderült belőle, hogy a szüleim utaznak hozzánk, és értem jönnek, hogy hazavigyenek, mert nagyon hiányzom nekik. Én sírni kezdtem, Csilona megvigasztalt, aztán egyszerre csak kiderült, hogy a levél régen íródott, és az a nap, ma van, amikor jön a Családom. A vasútállomás nem volt messze, és Anyukámék már ott toporogtak a porban, nem tudták, hol lehetünk.

A nagy öröm után csak azt vettem észre, hogy furcsán mosolyognak….és csak annyit mondanak egymásnak: igaza volt a doktornak!

Alig vártam, hogy a házhoz érjünk, és végre elvihessem őket a fészekhez! A kis lakók már felálltak benne, négy kis fejecske imbolygott a kicsi és vékony nyakuk végén, a csőrük rövid volt és fekete…nem volt bennük még semmi gólyához hasonló. Gyorsan megették, amit a szülők hoztak nekik, így azok csak szorgalmasan újra és újra elrepültek, hogy adhassák a finom falatokat: férgeket, rovarokat, halacskát, békát, vagy akár egy pockot is. És ahogy a Mama mondta: vizet is csorgatnak a csőrükbe, a nagy meleg idején.

Anyukámék pár napot velünk töltöttek még, megcsodálták az ültetvényemet, a kis virágos kertemet, ettek az általunk aszalt, kertben termett meggyből, és hallgatták a híreket a mi gólyánkról, Hosszúlábról.

Csilona Mamától egy nagy öleléssel búcsúztunk, ő megígérte, hogy számot ad a gólya család mindennapjairól, én pedig megköszöntem a sok szép napot, amit Vele tölthettem el.

Elmúltak az évek, ám ahányszor csak lehetett, Csilona Mamával töltöttem a nyarak egy részét. Már nem sajgott a kezem a gereblyétől, és tudtam vele dolgozni egész nap. Később már az ebéd készítését is rám bízhatta.

Örömmel láttam, hogy Hosszúláb évente visszatér. Csilona Mama elmesélte, hogy kutatók jöttek, és meggyűrűzték a mi madarunkat, sőt jeladót is kapott, így a tudósok pontosan tudják követni, mikor, merre jár. Hosszúláb akkor 5 éves kor körül lehetett, de a legidősebb gólya, akit meggyűrűztek valaha 34 évet is megélt!

Sokat tanultam azokon a nyarakon. A Szüleim mindig mondták, hogy vigyázzak a környezetemre és védjem a természetet, de ezt a városban és gyerekfejjel nem nagyon értettem, mit jelent. A Kulcsocska tanyán megtapasztaltam, hogy mindennek értéke van, nem teszünk tönkre semmit és nem taposunk el egy bogarat sem, csak azért mert megtehetjük, mert nagyobbak vagyunk. Feleslegesen nem locsoljuk a vizet szerte-szét, nem dobjuk el a szemetet sehova, nem eresztünk piszkot a patakba, és ha ki kell vágnunk egy fát, lehetőleg újat ültetünk a helyébe. Persze, a városban máshogy van: szelektíven gyűjtjük a szemetet, nem használunk egyszer használatos műanyagterméket, vagy például a gólyák védelmében a villanyvezetékeket szigeteléssel látják el, hogy ne szenvedjenek áramütést.

Manapság már az unokáimmal megyek sétálni, én is Mama lettem, akihez eljönnek. Megmutatom nekik az utcahosszat telepített fészektartó állványokat, melyek többségén már jó vastag a fészek. Télen nevetjük a sok ficseri verebet, akik a fészek gallyai közt kukucskálnak ki egy kis eleségért. Tavasszal fogadást kötünk, hogy melyik fészekbe érkezik az első lakó, április táján figyeljük, melyikből hány fejecske figyel, és amikor a nyár elérkezik, gyönyörködünk a sok-sok gólya szárnyalásában: hatalmas köröket írva a levegőben egymás mellett, fölött és alatt keringenek, készítik fel izomzatukat és tollazatukat a nagy útra.  Majd egy reggel arra ébredünk, hogy ismét minden fészek üres. Akkor elkirándulunk a közeli vizes élőhelyhez, ahol talán a környék összes gólyája összegyűlik egy utolsó szedegetésre, bogarászásra. Aztán másnap már onnan is tovább állnak, elszárnyalnak.

Jó utat kedves Hosszúláb! Találkozzunk jövőre is!