Ízek, zamatok a három határ ölelésében

Szatmári ízek, zamatok: Az egykori szatmári ember életmódja egyszerű volt. Ételeik is egyszerűnek, mégis változatosnak, táplálónak és bőségesnek mondhatók.

A legszegényebb néposztály gyakori eledele a rántott leves, a paszuly (bab), a borsó volt. A nyári napszámos keresetből aztán telt a levesbe disznóhúsra, és került az asztalra lekváros derelye, túrós galuska, mocskos laska (szilvalekváros tészta), aranygaluska, törtpaszuly, és más táplálóbb ételek is. Szegény ember is tartott malacot, tyúkot, csirkét, libát, kacsát a vidéken.

A szatmári népi ételek ínyencségnek számítanak, amelyeket ezen a tájon járva nem szabad kihagyni. Ilyen például a kötött-tészta leves, a szilvásétel, a szilvalekváros csavartfánk, vagy például a szatmári málékásás töltött káposzta. Ez utóbbi töltelékébe rizs helyett kukoricakását tesznek, és füstölt hússal gazdagítják, majd savanyúkáposzta-levélbe töltik.

Étvágygerjesztőnek a szatmári vidéken egy kupica szilvapálinka ajánlható.

Italában is mérsékletes a szatmári ember, a Tiszától a Szamosig józan nép lakott, a városok közelében és az oláh-vidéken volt jellemzőbb az iszákosság.  

Penyigei ("Nem tudom") szilva 

Csak ezen a vidéken terem, különleges zamata talán a folyóknak - Tisza, Szamos, Túr -, talán az éghajlatnak köszönhető. Szeptember elején érik, apró szemű, gömbölyű alakú, hamvas, nem magvaváló, kék héjú, világossárga húsú, nagyon édes szilvafajta. 
Terem mindenütt: árokparton, házak udvarán, a legelő szélén. Magját a Tisza több évszázaddal ezelőtt sodorhatta erre a vidékre, hiszen az első egybefüggő, vadon termő gyümölcsösök a folyó árterében alakultak ki.  

Szilvalekvár 

A Tiszaháton, Szatmár-Beregben évszázadok óta ismert szilvafajtából (Penyigei vagy más néven "Nem tudom" szilva) cukor hozzáadása nélkül készül a lekvár. A népi táplálkozásban több évszázados múltja van, ismertsége az országhatáron túlmutat.

A szatmári falvakban a hagyományos technológia szerint főzik ma is a szilvalekvárt.

A szilváskertekben augusztus végén, szeptember elején lekaszálják füvet a fák alatt, majd ponyvákat terítenek le, és vékony rudakkal leverik a szilvát. A gyümölcsöt a ponyváról kosarakba öntik, majd következik a palolás. Ez a válogatás egy különleges módja: fából készült "csúszdát" vizeznek be, majd erre öntik fel a kosarak tartalmát. A válogatás így sokkal egyszerűbb, hiszen a falevelek megtapadnak a csúszdán, és csak a szilvaszemek gurulnak le a ládába.

Az egészséges szemeket aztán fateknőben több léről átmossák, és szűrőben lecsepegtetik. A szilvát kívül-belül vályogból és pelyvás sárból tapasztott katlanba helyezett rézüstben teszik fel főni. A levet engedett szilvához fokozatosan adják hozzá a többi mennyiséget, s ezt egyenletes tüzelés mellett folyamatosan kavarják, míg a gyümölcs héja, a húsa és a mag el nem válik egymástól. A forró, szétfőtt gyümölcsöt kiszedik, és rostán átdörzsölik, aminek következtében a mag fennmarad a rostán. 

Az átdörzsölt levet ciberének hívják, ezt visszamerik a tisztára mosott rézüstbe és belehelyezik a házilag készült fa kavarószerkezetet. Ezután újból tüzet raknak és megkezdődik sűrítés, amely 12 órát is igénybe vehet folyamatos kavarás mellett. Akkor van kész a lekvár, ha a felfordított kanálról nem esik le. A forró lekvárt teknőbe szedik és hagyják kihűlni. Kihűlés után cserépedényekbe, szilkékbe rakják.

A szatmári szilvalekvár sötét, csaknem fekete színű, keményre főzött, de jól kenhető. Illata kellemes, íze zamatos, mindkettő a gyümölcsfajtára jellemző, intenzív. Hagyományos felhasználása elsősorban a különböző tésztafélékhez (gombóc, derelye, stb.), süteményekhez (fánk, bukta) kötődik.

A szilvalekvárt a népi gyógyászatban is használták. Éhgyomorra néhány kanállal fogyasztva hashajtó hatású.

A lekvárfőzés jelentős közösségi alkalom volt Szatmárban, mulatozással kapcsolták egybe. Citeráztak, énekeltek, mesélés folyt miközben az emberek váltották egymást a munkában.  

Szilvapálinka 

A szatmári gazdák hamar rájöttek arra, hogy a kiváló aromájú, magas cukortartalmú, egyébként kisszemű, nem magvaváló szilvafajtából kitűnő pálinka készíthető. A főzésről az első írásos emlék a XVII. század végén keletkezett.

A szatmári szilvapálinkának jellegzetes az ízvilága, amelyet csak tovább fokoz a magzamat. Mind a mai napig részben a magjával együtt főzik a pálinkát. Illatában mandulás, ízében kellemesen kesernyés ízt ad, főleg a szájpadláson érezhető kesernyéssége. Főzés után a párlat eperfa hordóban simul. Idősebb, érlelt pálinka illatában a selymes mandula illata érezhető, ízében a vanília.

A szatmári szilvapálinka 2000 óta élvez földrajzi eredetvédelmet, meghatározott az a 65 település, ahol a helyben termett, helyben főzött szilvapálinkát Szatmári szilvapálinkának nevezhetik.  

Aszalt gyümölcs 

A "Nem tudom" szilva kiválóan alkalmas aszalásra is. Régen kemencében és napon aszalták a szilvát. Elterjedt volt az aszalóházak építése is. A korábbiakban többféle gyümölcsöt (pl.: almát, körtét, meggyet), ma már inkább csak szilvát aszalnak ezen a vidéken.  

Milotai dió 

Magyarország egyik legjobb diótermő helye a Felső-Tisza vidéke, itt terem a messze földön híres milotai dió. A jól törhető, papírhéjú dió fája bőven termő fajta, gyümölcse nagy méretű, gömb alakú, világos színű, ízletes, könnyen feldolgozható. A néphit szerint ezeket a fákat a diót kedvelő varjak ültetik.

Milotán háromféle dió terem: a Milotai 10 (érési ideje szeptember vége), a Tiszacsécsi 2 (érési ideje október eleje), valamint a Tiszacsécsi 83 (érési ideje szeptember vége, október eleje). 
A legismertebb diófajtát, a Milotai 10-est (M10) a XIX. század elején az angol tőzsdén is jegyezték. 

Termését Szatmárban kelt tészták töltelékeként használják, de különböző kemencében sült édességeket is ízesítenek vele. A dióbéllel töltött aszalt szilva, a zölddió befőtt és a diólikőr a milotaiak büszkesége. A szatmári ünnepek kedvelt étke ma is a diós bejgli. 

A dió jótékony hatású az emberi szervezetre: a termés fogyasztása csökkenti a vér koleszterinszintjét, a levelek teája bélhurut, bélféreg és magas vérnyomás ellen hatásos.  

Szamosháti alma 

A Szamosháti almának az íz- és zamatanyaga, ellenálló képessége egyedülálló, amely szintén a talajnak és az éghajlatnak köszönhető. 

Fábián László írása szerint: "Mesélik, hogy a londoni piacon, a börzén emígyen volt kiírva: Szamos menti csengeri alma! 1929 után egy hold almáskert termése 15 hold búza termésének árával ért fel, vagy: egy hold almás évi terméséből két hold földet lehetett venni. Az értékesítés sem okozott gondot, hiszen Budapestről a többnyire zsidó nagykereskedők személyesen jöttek le még lábon felvásárolni a termést, vagy helybéli felhajtóik, közvetítőik útján vették meg azt."  

Bakator szőlő 

Az Érmellékén eredeti, ott keletkezett, magyar szőlő fajtának tartják. Középérésű, kitűnő bor- és csemegeszőlő. Többféle színváltozata van, leginkább a piros bakator terjedt el. Fürtje nagy, laza, bogyói gömbölyűek, néha hosszúkásak.  
Házikertben tartható, déli fal tövében, vagy déli lejtőn.

forrás: szatmarilegendak.hu