Száguldás a halálba

Az út mentén, a fűben egy fekete párna hever, rajta halvány szívek. Mellette egy fél pár cipő, kissé sáros, porral fedett. Tovább néhány méterre a vasbeton oszlop, amely mindent elmond. A roncs annyira összegyűrődött, hogy a színe is alig kivehető – mintha a vas is elszörnyedt volna attól, amit látott.

A szatmári kis falut elhagyva, egy jobbos kanyarban történt minden.

A helyiek szerint a kocsi „iszonyú sebességgel” érkezett, száz fölött. A település végét jelző tábla után hetven méterrel kisodródott, az oszlopnak csapódott, majd a tetején állt meg. A csattanás olyan volt, hogy a fél utca kiszaladt.

– Kint voltunk az udvaron, csak egy nagy pukkanást hallottunk. Mire odaértünk, a kocsi már lángolt. A sógoromat én húztam ki a hátsó ablakon keresztül… A lányt is segítettem kivenni. Ő még élt, de a sógorom már nem. – mondja az egyik férfi, remegő hangon.

A helyiek porral oltót hoztak, eloltották a füstölgő autót. A férfit, Zoltánt, már nem tudták újraéleszteni. Utasa, Erika, még lélegzett, mentőhelikopter is érkezett, de útközben meghalt.

A kocsiban ketten ültek. Zoltán harmincöt éves volt, feleség és három gyermek várták haza. Erika huszonnyolc éves, a szomszéd faluból. A kapcsolatukról mindenki tudott, senki sem beszélt róla nyíltan, de mindenki értette.

Zoltán maga sem akarta elveszíteni a családját – a feleségét, a gyerekeket, az otthon melegét. De Erikával más volt. Az elején csak kíváncsiság volt, egy röpke figyelem, amit otthon már nem kapott meg. Aztán beszélgetések, titkos üzenetek, közös cigaretták a parkolóban. És mire feleszmélt, már nem kaland volt: érzelem lett, kötődés, ami ellen hiába próbált védekezni. Erika számára ő volt az ígéret, a felnőtt, a biztos pont. Zoltánnak pedig a menekülés a hétköznapokból. Egy olyan menekülés, ami végül nem hazavitte, hanem elvitte.

Azt mondják, a férfi autója műszaki hibás volt, a fékfolyadék is kevés. Mégis útnak indult, talán azért, mert dühös volt, talán mert nem akarta, hogy a nő várjon rá hiába.

És ott, a kanyarban, ahol az út hirtelen keskenyebb lesz, mindennek vége lett.

A becsapódás olyan erős volt, hogy az autó eleje az utastérbe préselődött. A vasbeton oszlop tövében azóta is látszik a fehér por és a földbe égett nyom.

– Erős embernek tartottam magam. Aznap éjjel mégis sírtam. – mondja az egyik hozzátartozó. – A feleségem visszament, mert csak akkor tudott megnyugodni, ha még egyszer látta a helyet.

Három gyermek maradt árván. Egyikük még nem érti, miért nem jön haza apa. A másik kettő már sejti, de nem beszélnek róla. A család házában az asztalon ott van a gyerekrajz: piros autó, nap, felhő, és egy felirat – „apa jön”.

Az út mellett, ahol a fű újra nőni kezdett, még mindig ott fekszik a szív mintás párna.

Talán Erika öléből esett ki, talán Zoltán gyerekei közül egyik hagyta ott valamikor. A minta halvány, a szívek megfakultak, de még látszanak.