Azt mondják rossz világ van. Még soha nem éltünk ilyen nehezen. Véletlenül betévedtem a városba, ahová szép emlékek kötöttek, a szocreál hetvenes éviből. Nem ösmerem ki magam.
Tegnap estére és ma reggelre akkora hó esett, hogy csak na. Mit is tehetne ilyenkor egy vadász ember? Lapátol, és pihentetés képen pedig kimegy a határba. Mi is így jártunk Liba Endre barátommal tegnap estére.
,,Régen a tolvajoknak levágták a kezét mondta édesanyám, de még az én időmben is nagyon megbüntették aki lopott...parazsat tettek a tenyerébe.."
Drága Édesapánk, néhai Simon Áron barabási lakos 1947. január 7 -én tért haza a szovjet hadifogságból. Amikor egy ismerős Édesanyánknak üzente, hogy Édesapánk útban van hazafelé, úgy döntött, hogy a kis hízót, akkor fogja levágni, ha 5. éve nem látott férje hazaér. Csak várt és várt, egyre türelmetlenebben, már sem a hízónak, sem neki és 6 éves nővéremnek nem volt mit enni..
Édesapánk balról az első!
Nagyon szép volt az a bicikli, ahogy ragyogó rubintos meggypirosra festve, -a fényes kormányán egy szépen szóló csengővel- állt a kirakatba.
A hó már harmadik napja szakadt, megállás nélkül. Cudarul süvített a pusztai buckák közt a zimankós szél, mély sóhajokkal kísérve hordta a kavargó, ólomszürke tűhegyes jégdarát.
Bogárfekete pulinak teremtette az Isten. Bár alig lett nagyobb egy termetes egérnél, mégis kitűnt a többi közül abban a szemrevaló, rackára hajazó göndör bundájában.
,,Szarom neki" mondta mindig apám ... Az apám írástudatlan analfabéta volt, amivel még dicsekedett is sokszor ha az iskoláról volt szó, mindig azt mondta, hogy ő kétszer járta az első osztályt oszt tovább nem is ment, de minek is ment vóna, van neki annyi gógyija mint aki tanúlt. Igaz, írni- olvasni nem tud, de a pásztorkodáshoz nem is kell nagy tudomány.
Vasutasnap tájékán még mindig hevesebben dobban meg a szívem. Emlékeimben csodálatos vasutasnapok foszlányai élnek. Minden örömével, néha hátrányával éltem én is a vasutasgyermekek mindennapi életét, édesapám jóvoltából, akit már 17 évesen elcsábított a sínek világa. Illetve a létszükséglet kényszere irányította oda…
Régen esett ez meg, még valamikor az ántivilágban, amikor egy setét kora tavaszi éccaka, csendes dondorászással ballagott hazafelé az Úristen a mennybéli férfipatikábul, s megállott egy minutára a bárányfelhő járón az esthajnal csillaglámpás alatt, egy elfeledett strófáért.
