Balogh Géza: Kutyapöcsű paprika

Hetek óta paprikapalántákkal küszködöm. Illetve nem is palánták már, hanem rendes tövek, de csupán húsz-huszonöt centisek, s a lassan már pirosodó csövek pedig alig gyufaszálnyiak. De nem a méretük miatt sopánkodom, hanem mert valami megtámadta őket! Méghozzá a levéltetű, ami szerintem ritka alattomos jószág, suttyomban szívogatja szegény növények nedveit.

S én még alig találtam ellene orvosságot, legalábbis a lakásban teleltetett, virágtartóban nevelt paprikát támodó levéltetű ellen nem. Megérkeztek azonban portugáliai vendégeim, akik rögtön kiszúrták az ablakpárkányon darvadozó paprikáimat.

– Levéltetű – állapították meg ők is a diagnózist. – Nézd meg, a fonákján hemzseg a sok apró állat.

Majd' mindegyik levél fonákján apró, zöldes-fehér pontocskák nyüzsögtek, a tetvek lárvái. Hát ezek miatt kínlódnak a palántáim! No, adok én nektek nektárt! – indultam a garázsba, hogy előkeressem a nyáron vett rovarirtó poromat, de nem leltem sehol.

– Nem is kell – mondták a többiek –, jó lesz a kóla, a maradék is, amit a vendégek meghagynak – erősködtek, mire azt feleltem, hogy ritkán iszunk kólát, így nincs felesleg sem.

– Hát akkor vegyél – biztattak, s én bolond le is mentem a boltba.

Közben meg azon járt az eszem, hogy mikor is kezdtem én otthon paprikázni. Tíz éve biztos van már, Uszkából hoztam a magot. Fent, Szatmárban horgásztunk, és hiányzott a csípős paprika a halászlevünkből. Átszaladtunk hát Uszkába, Mester Miki barátunkhoz, aki kihúzott egy teljes tövet, hiába erősködtünk, hogy nekünk öt-hat cső is elég. Elég is volt, a többit szétosztottuk. Azoknak a magját vetem vissza évről évre.

Februárban elvetek tíz-tizenöt szemet, kikel nyolc-tíz, aztán mikor már jó langyos a tavasz a teraszon, kiültetem mindet egy dézsába. Tavaly azonban alig nőtt pár cső, valamikor októberben elvetettünk hát megint vagy tíz magot, aztán mikor megerősödtek, átültettük egy nagyobb edénybe. Nőttek is gyönyörűen, virágoztak, kis csöveket is hoztak – aztán sápadozni kezdtek.

De most kólát töltünk a virágpermetező edénybe, s ráspricceljük a levelekre a barna levet. Ám közben baj történt: eltörtük az egyik paprika derekát. Ki is dobhatnánk, de inkább sínbe tesszük. A vendégeknek van gyakorlata ebben: ahol élnek, az óceán partján, majd' mindig süvölt a szél, ott minden fa, bokor megóvása külön haditervet igényel.

A mi paprikánk megbicsaklott szárát hosszú gyufaszál mellé rögzítik, s állítják, pár nap múlva nem is emlékszil már a növény a balesetre.

Nem tudom, beválik-e a terv, de a levéltetveket a kóla eltakarította. A növényekbe kezd visszatérni az élet – még az is lehet, hogy pár hét múltán leszedhetjük az első csöveket. Addigra remélhetően halat is szerzünk. A jó halászlének mégiscsak az az alapja.

Szabad Föld/ 2018.02.24.