Gyermekkorom szomszédai: Az Óvári család

Az Óvári család a másik közvetlen szomszédunk volt gyerekkoromban. Ismertem még a legidősebb ÓVÁRI SÁNDOR bácsit, vagy ahogyan mi ismertük, Óvári Atyót. Feleségére, Borca nénire is visszaemlékszem. Fiúk, ifjú Óvári Sándor, akkor már házas volt, KÓSA ANNA nénit vette feleségül.

Sanyi bátyámnak 3 gyereke született: ifjabb Óvári Sándor, Óvári Ferenc és Óvári Borbála. Egész gyerekkoromat az Óvári-fiúkkal töltöttem. A szüleink gazdálkodtak a szántóföldeken, a Barabási-szőlőhegyen: szántottak, vetettek, arattak. Mi, a többi gyerekkel, otthon maradtunk. Volt, hogy magunkban, volt, hogy egy-egy felnőtt szomszédra bíztak bennünket. Óvári Atyó már elég idős volt, ha Ő vigyázott ránk, a közelébe sem mentünk ! Én, nagyon tartottam tőle, meg a botjától! Amíg csak csendesen játszottunk, nem is volt baj!

Szerettünk belebújni a vesszőből font tengeri kasba, mert ott nyugodtan játszhattunk. Pici nyílás volt a kas alján, azon bújtunk be.nFeri 2-3 éves volt, Sanyi 4-5 éves, Én 6-7 éves. Sokszor eszembe jut, hogy most, amikor a bezártságtól annyira félek, hogy akkor olyan jól éreztem magam ott , egymás meséit hallgatva.

A legjobb az a korszak volt, amikor valamelyik gyümölcs érni kezdett! Az udvar felsőrészén volt a vérbéli körtefa. Itt Atyó nagyon résen volt, hogy csak a földre pottyant körtét tudjuk megszerezni. Lentebb volt egy terebélyes, igazi sárgabarackfa! Ez június végén érett, s a fiúk, már a lepottyant nagyobb gyümölcsöt átadogatták nekem a kerítésen. Kicsit földes volt, kicsit szétlapult, de kárba nem veszhetett! Mindennap megettük a porciónkat. Szinte a mi udvarunkról hallottam, mikor esett le egy-egy nagyobb barack.

A kert hátsó részében volt a legszebb, a legkecsegtetőbb gyümölcs : egy cseresznyefa !!! Egy későn érő, nem vérpiros, hanem rózsaszín színű hályogos cseresznyefa. Na, erre az egy fára, mindig felmásztunk Sanyival . Gyümölcs még olyan hívogatóan nem vonzott gyermeket, mint az a fa bennünket. Feri még kicsi volt, neki az volt a feladata, hogy lesse Atyót, észrevett-e bennünket! Egy darabig tudott is figyelni, aztán követelte a saját cseresznyéjét!
----Nekem is ! Nekem is !
Ledobtunk egy-egy kis ágat neki, amiről Ő szemelgetett. Mi meg csak ettük a mézédes cseresznyét .Én, spájzolni is akartam,Így a blúzomat belehúztam a nadrágomba, s jól megtöltöttem cseresznyével. Feri pedig annyira belemerült a szemelgetésbe, hogy nem vette észre a botjával közeledő Atyót. Érdekes, hogy mennyire féltette a cseresznyét, hogy még azt is észrevette, hogy én hová dugtam el.
---Le a földre a cseresznyét !
Nem volt mese, ha meg akartuk úszni, engedelmeskedni kellett.Sebaj-gondoltuk Sanyival, majd eszünk később. Így is volt. Gyümölcs nem menekülhetett előlünk, hiszen nagyon szerettük enni, amit a természet nyújtott nekünk!

Persze, akkor, 1950-es évek elején, még nem sok barackfa és cseresznyefa volt az otthoni kertekben.

Nem voltunk mindig ilyen jó viszonyban a fiúkkal a nap minden percében! Voltak gyerekes vitáink is. Az egyik ilyen vitánkat Feri egy rövid nyelű vaslapáttal zárta le. Egyszerűen a kapunkban, az árok parton meglóbálta a vaslapátot. A fejem beszakadt, Édesanyám futva tette meg velem az utat a védőnéniig. Aztán tartott a barátság, jött az iskola, növekedtünk.

Majd 1961-ben megszületett a család harmadik gyereke, egy kislány: ÓVÁRI BORBÁLA, a mi Borikánk! Pici, formás, gyönyörű baba volt! Édesanyámmal Én már akkor este megnéztem, amikor megszületett. Abban a percben, már Ő volt a kedves, a Pici. Köztünk nőtt fel, a Kisvég emberei között. "Mindenfélére" megtanítottuk, amit Ő hűségesen meg is tanult.

Aztán teltek az évek...

1971 egyik nyári vasárnapján az udvaron ebédeltünk, amikor jött a tragikus hír! Sanyi belefulladt a Dunába ! Az Én gyermekkori szomszédom, játszótársam meghalt.Ő Dunakeszin dolgozott, Feri Várpalotán tanult.Együtt akartak előző este hazajönni, de előbb még akartak egy kicsit fürödni a standon.Labdáztak, s egy óvatlan pillanatban Sanyi a labda után úszott a bóján túlra.Elnyelte a víz.

Feri, a testvére a parton, szinte az eszét vesztette... Nehéz volt a szülőket értesíteni, a Rendőrség csak másnap értesített őket.Egy hét múlva Újpesten fogták ki, s újabb egy hét múlva volt a temetés. Annuska néném , csak injekcióval élte túl. Sanyi bátyám is zokogott hónapokon keresztül.

Már sohasem lettek olyanok, mint régen. Annuska néném csengő kacagását már SOHA nem lehetett hallani. Sanyi bátyám csendessége, mindig megrendített. A két testvérből is eltűnt a vidámság. Feri 17 éves volt, Borika 10. S mi, a szomszédok: Saci, aki Sanyival és a baráti körrel rengeteget biciklizett , beszélgetett előtte néhány héttel A szíve hasadt meg a bánattól! Valamennyi szomszéd együtt érzett a családdal, s mindent elkövettünk, hogy fel tudják dolgozni, ha egyáltalán fel lehet egy ilyen tragédiát.

Nagyon szerettem és szeretem az Óvári családot! Még ma is a fülembe cseng Annuska néném szép, halk hangja, ahogyan a nevemen szólít. -Hogy vagytok, JÚLIA? Engem rajta kívül, senki sem hívott ilyen szépen!

Sanyi bátyám, aki házunk tetejét építette társaival. Kiváló ácsként sok-sok lakást hozott tető alá.A bánat, nagyon tudja a szervezetet roncsolni. Így lassan előbb Sanyi bátyám, majd Annuska néném is megpihent nagyobbik gyermekük mellett. 

Feri őrzi a lőcát. Egyedül.Borikával meg szerencsére naponta találkozunk . ha nem is személyesen, de itt a világhálón. Kedves személyiség: Amilyen az egész Óvári család volt.

Péter Juli